Sziasztok, András vagyok, 33 éves, utazásfüggő…

Hogyan kezdődött nálam?

Középiskolás koromig a Balatonnál messzebb sosem voltam, de arra emlékszem, hogy már kisgyermekként a kedvenc „mesekönyvem” a Földrajzi világatlasz volt.
Akkoriban még csak nem is álmodhattam repülésről, magas hófödte hegyekről, végtelen tengerpartokról, ezek olyan meseszerűek és elérhetetlenek voltak.
Elég volt nekem, hogy megtanultam az országok neveit, zászlóit, hogy melyik merre van, és hogy néha éjszaka, amikor nem tudtam aludni felültem a biciklimre és olyan messze mentem amennyire csak tudtam, aztán hajnalban vissza.

Nagypapámék minden évben elvittek a Balatonra egy hétre, gyerekkorom legjobb emlékei voltak azok a napok.
Napok, amik nem az előző, és az az előtti, és az az előtti másolatai voltak, amik nem voltak kiszámíthatóak, nem tudtam mi lesz holnap, de azt tudtam, hogy tök jó lesz.

„Ha nem tudod hova mész, oda bármilyen úton eljuthatsz”
Lewis Carrol

Minél kevesebbet tudni előre, annál jobb.

Ez az érzés már akkor függőséget okozott. Fura, de imádom a kiszámíthatatlanságot, a bizonytalant, azt, hogy most nem én irányítok, csak visz az út, és bárhova visz az izgalmas lesz és tetszeni fog, ha nem éppen ott, akkor majd utólag.
Nem szervezek meg semmit, csak nagy vonalakban. Szinte minden lehetőséget nyitva hagyok, teljesen szabad kezet adok az életnek, hogy úgy hozzon mindent, ahogy akarja. Őrültségnek tűnik, de sokszor nem viszek tartalék pénzt, nem kötök biztosítást és nem szervezem meg az utazást sem a szállást.
Mindig ilyenkor alakulnak ki a legjobb történetek és emlékek. Bárhogy is végződött sosem bántam meg.

„...De érted, hogyha az ember például vesz egy kanapét, akkor hajlamos azt gondolni, hogy egy életre van egy kanapéja és történjék bármi, a kanapé-gondot letudta. Összegyűjtöttem mindent, de tényleg, volt egy jó kis hifi-tornyom, egy tisztességes ruhatáram. Már majdnem... majdnem kész voltam.” Narrátor - Harcosok Klubja

Amikor kijöttem Németországba 5 nagyon kemény év várt rám, hogy a nullánál is sokkal lejjebről összeszedjem magam és elérjem a kitűzött céljaimat. Vért izzadtam, és alig aludtam, de élveztem.

Külső szemlélő számára most az életem rendezettnek tűnhet abból a szempontból, hogy jó munkám van, jó kis lakást bérelek, amit szépen berendeztem, nincs adóhátralékom, nincs tartozásom, nem iszom, nem dohányzom, megbízható kocsim van, kívülről tudom a Family Guy összes részének a szövegét. Tudom mi lesz holnap és mi lesz a jövő héten. Menetrend szerint lejátszom ugyanazokat a napokat, mint tegnap és tegnapelőtt. Alig maradt valami abból a hidegrázós bizonytalanságból, ami érezteti, hogy nem ennyi az élet. Mások ilyenkor az önpusztítás különböző formáit választják, nekem az utazás adja meg ugyanazt a „trip”-et, azt az eufóriát.

„De ne birtokolj semmit és senkit, ne ragadj le sehol. Áramolj, mint egy folyó – ne légy állóvíz. Belül – természetesen – telepedj le, nyugodj el, kristályosodj ki, de kívül maradj egy vándor.” Buddha

Nálam a hétköznapi életemben mikor minden megtervezett, puha, biztonságos és kényelmes a fejemben káosz van, és muszáj folyamatosan mesterséges megoldandó feladatok elé állítanom magam.

Mikor utazom, ezeket a feladatokat nem magam találom ki, sokkal természetesebbek és izgalmasabbak, és főleg emlékezetesebbek. Mint egy játék. És ami a legérdekesebb, hogy éjszaka a sivatag közepén elakadva 20 kilométerre a legközelebbi úttól is nagyobb nyugalom és lelki béke van rajtam, mint otthon egy átlag kényelmes hétköznapon. Ezen eleinte magam is meglepődtem, de már nem. Lehet, hogy valami fordítva van bekötve nálam, de állandóság és a megszokás stresszel, a váratlan dolgok és kihívások megnyugtatnak.

Sok utazóval és Couchsurferrel találkoztam és sok bloggerrel beszélgettem, mindegyiküktől sokat tanultam, eleinte utánozni szerettem volna őket, akiket példaképnek tekintettem, de rájöttem mind különbözünk. Olyanoknak, akik önmaguk miatt utaznak, aligha ugyanaz a motivációja és célja. Ezért is olyan érdekes más utazókkal találkozni.

Ez a blog az utazónaplóm, valamint egy kis útmutató azoknak, akik autóval szeretnének nekivágni a világnak.
Béke!