Szerbia 2 nap alatt, bemelegítő futás.

Amint átértem Szerbiába Szabadka felé vettem az irányt. Az egykori magyar városban ma is minden ki van írva magyarul, és szinte mindenki beszél is magyarul, legalábbis akikkel találkoztam. A piacra mindenképp kíváncsi voltam, a néhai józsefvárosi Négy Tigris piac hangulatát hozza, azokból a békebeli időkből, amikor még szemrebbenés nélkül ki lehetett rakni hegyekben a kamu márkás cuccokat, késeket, sokkolókat, viperákat. Annyi különbséggel, hogy itt a klasszikus piac is megjelenik, helyi termelők zöldségei, gyümölcsei mellett a jó kolbászokból, szalonnákból sem volt hiány. Az árak tényleg jók, megéri átjárni, igen sok magyar rendszámos autót láttam a parkolóban.

A várost elhagyva az útszélen egy stoppos komára lettem figyelmes. Neméppen jólszituált roma csávó, de mikor én stoppoltam és órákat vártam, megfogadtam, hogy felveszem a stopposokat ezentúl. Bár a telefonomra ráültem közben de megálltam neki. Ott kezdődtek a bajok, hogy mondott, egy települést, hogy hova megy, de útközben kierült, azt sem tudta, hogy ez az út vezet e oda amin megyünk, még az irányt sem vágta, hát mondom akkor szólj ha kiszállnál ott megállok ennyit tudok tenni. Olvasni nem tudott, ez akkor derült ki, mikor minden táblánál megkérdezte mi áll rajta. Végül szerencséje volt, mert keresztülhaladtunk azon a településen, úgyhogy nagy hálálkodva kiszállhatott, mikor épp rágyújtott volna.

Újvidéken még megálltam Belgrádba menet, itt felmentem a várba, épp egy esküvő volt és a kilátás sem volt rossz. Az autó egyébként itt kezdett fura lenni, negyedik és ötödik fokozatban elkezdett egyszer csak lefulladni, rángatott mint a veszedelem, vissza kellett lökni hármasba és pörgetni, hogy ne álljon le. De miután 5-10 perc után abbahagyta nem foglalkoztam vele.

Elkerültem a fizetős és unalmas autópályákat, nem kilométereket darálni jöttem végülis, hanem látni is valamit. Kis falvakat, városokat összekötő utakon jöttem végig 70 es tempóval ahol lehetett.

Ugyan nem mindenhol lehetett, itt ugyanis ezeket az utakat nem feltétlen úgy kell elképzelni, mint otthon egy 4-es út, itt néha burkolat sincs rajta, sőt néha olyan a burkolat, hogy jobb lenne, ha nem lenne. Birkanyáj meg megvadult ló szekérrel bármikor keresztezheti az utat, ilyenekre nem árt felkészülni.

Késő este értem Belgrádba, Szerbia fővárosába. Kavarogtam egy keveset mire egy diplomatanegyed szerű helyre keveredtem ami eggyel kevésbé volt lepukkant és talán volt esélye, hogy túléljek egy autóban alvást. Nem a legkellemesebb éjszakám volt, de kialudtam magam. 

Reggel elindultam a városba körülnézni, de rövidre fogtam a programot, mert ilyen lehangoló fővárost még nem sokat láttam. Alapjáraton a mocsok vagy az igénytelenség sem zavar, ha megvan a feelingje, de itt nagyon depresszív a légkör. Az egykori Jugoszláv rendszerben egy  kaptafára, kizárólag az alap funkcionalitást szem előtt tartva épült háztömbök szmogtól megfeketedett falaiba legfeljebb a kreatívabb graffitik vittek némi életet, mint a nyitóképen is látható.

Összességében olyan feelingje van a városnak, mint a Kőbánya Kispesti vasútállomásnak. Nem tudod miért de az életkedved is elmegy tőle.

Szóval ezt megelőzendő, olajra léptem. Pontosabban a gázpedálra, és úgy döntöttem, ha törik, ha szakad ma még leérek Szófiába.

Szóval le is léptem hamar Nis felé haladva még egy elhagyatott katonai járműparkba botlottam, lehet ezeket már leselejtezték, de elég jelentős mennyiségű tank, teherautó és löveg enyészett itt.

Ami tetszett, hogy rengeteg Zastava és Koral van, imádom ezeket a kis Jugoszláv remekműveket. Ami fura volt, hogy rengeteg autó eladó volt, mintha már senki nem tudná fenntartani ezeket az egyszerű kis jószágokat sem. 

Egy kis vasútállomás mellett elhaladva megálltam, kedvelem a régi vágású vonatokat, itt még olyanokat is használnak, ahol kis erkély van a kocsik két végén és ott kell leszállni.

Nagyítható képek következnek.

Bulgária felé olajozottan ment a határátlépés, bár már késő este volt, levezettem még Szófiáig. Ha kíváncsi vagy a folytatásra, ne hagyd ki a következő bejegyzésem Bulgáriáról, ahol megnzéztem Szófiát, hatalmas viharban 50-es átlagtempóban vezettem le a Fekete tenger partjára, Burgaszba, ahol megolt az első elakadásom a homokban,  majd a Török határ felé még horrorfilmbe is beillő falvakon haladtam keresztül. 

A képgalériában találsz még több nagyfelbontású képet a Szerbiai utamról: Kattints ide