A 6 órás határátlépési procedúra után, hajnalban érkeztünk Batumiba, Grúzia Fekete- tenger parti városába. Nem volt már energiánk semmihez, közel 20 óra ébrenlét (ebből 13 vezetés) után, így a kocsi ülésben aludtunk a nyílt utcán.
Reggel korán keltünk és egy rövid tengerparti séta és reggeli után nekivágtunk a napi kihívásnak. Délen, a hegyi Khulo városa felé vettük az irányt.
A grúz vezetési stílus egyébként annyiban különbözik a töröktől, hogy itt nem csak a közlekedési szabályok hagyják teljesen hidegen a gyakran vélhetően részeg sofőröket, hanem az életveszély is. Nem csak záróvonalon előznek, hanem akkor is, ha még jönnek is szembe.
Amiben még biztos vagyok, hogy itt olyan, hogy műszaki vizsga, vagy környezetvédelmi előírások gépjárművekre – nem léteznek. Európai ember számára elképzelhetetlen állapotú autókkal képesek közlekedni, nagy részének nincs meg minden lámpája, a gumik szálig lejárva, és ez még csak az alap. Láttunk olyanokat, hogy borult autóval, beszakadt szélvédővel mentek, vagy éppen egy tengelye hiányzott a teherautónak. Szovjet ősállatok, Zilek, Kamazok, Krazok, Gazok és egyéb társaik amikről az ember el nem tudná képzelni, hogy még mozgásra lehet bírni őket, itt unottan okádják a fekete füstöt 5% -os emelkedőkön kettesben öttel.
Szóval ezekkel az állapotokkal a Grúz hegyekbe felfele menet találkoztunk először. Az utak általában véve nem olyan rosszak mint amire számítana az ember, egészen addig, amíg el nem fogy a burkolat. Onnantól egyes, kettes és cikkcakkban közlekedés a megoldás.
Tehenek bárhol előfordulhatnak, írták az itinerben és igazuk is volt.
Elképesztő mennyiségű tehén minden elképzelhető helyen. Út közepén, hídon, sötét alagútban, benzinkúton, stb. És nem szívbajosak, szóval neked kell kerülnöd mert őkelme nem fog arrébb menni.
Szóval Khuloig az út remek volt, bár folyamatosan kanyargó hegyi szerpentineken nem volt egyszerű mindig megelőzni azt a rengeteg Kamazt meg Uralt amik fával meg kővel púposan megrakva kettesben vánszorogtak felfele. A kis kocsim is felmelegedett jócskán, és rendes mennyiségű olajat is elhagyott útközben, ezt Khuloban pótoltuk.
Kora délután volt, mikor elfogyott a lábunk, akarom mondani a kerekeink alól az út. Rettenetes köves, vízmosásos hegyi utakon haladtunk, igen magasra felmerészkedtünk a hegyekbe, helyenként a felhőket is majdnem elértük. Itt már nagyon ritkán laknak emberek, járművekkel sem találkoztunk túl sokkal, néhány szénával megrakott Kraz cammogott csak felfelé. Néha megálltunk pihentetni az autót és ellenőrizni, az alját, minden rendben van-e , ugyanis nem egyszer felvertük az alját a nehezebb terepen. A nap már rég lement, mire megpróbáltatásaink véget értek, és újra beton került alánk, melyen leróhattuk a hátralévő 180 kilométert Kutaisiig. A magashegyi panoráma azért bőségesen kárpótolt.
Ismételten késő éjszaka értünk Kutaisiba, elég elcsigázottak voltunk ahhoz, hogy egy hostel után nézzünk, de nem jártunk sikerrel, minden tele volt. Meguntuk és az utcán leparkolva ismét a kocsiban aludtunk. Nem sokat, csak 3-4 órát, ugyanis a nap felkeltével arra ébredtünk, hogy a kocsi oldala, eleje tele van rakva paprikával és öregasszonyok nekünk támaszkodva árulják portékáikat. Egy komplett piac kerekedett körülöttünk, minket pedig nemes egyszerűséggel beleépítettek.
Az aznapi utat Mestiába kihagytuk, ugyanis teljesen kialvatlanok voltunk, valamint az extrém offroad útvonalat amúgy sem tudtuk volna a mi kis kocsimmal teljesíteni.
A napot Kutaisiban töltöttük, egy újabb kis alvás után városnézéssel kezdtünk, viszont semmi érdekes nem volt egy kis hegyi templomon kívül, ami jó gyalogtúra volt a 35 fokos melegben. A fő téren Ádám megvendégelt egy kis étteremben, de az sajnos kritikán aluli volt. Visszafele menet még egy helyi kaszinóba tévedtünk, gondoltam mi baj lehet, talán megkeresünk egy éjszakai szállásra valót. Így is lett, és egy olcsó hotelban aludtunk. Feltölthettük az eszközeinket, a blogot és magunkat is.
Miután végre kényelmesen kialudtuk magunkat, az utunk egyenesen Ambrolauriba vezetett, a következő checkpointunkhoz. Egy mai napig működő bányavároson, Tkibulin vezettünk keresztül. Életemben először láttam igazi szovjet bányászvárost, hát tényleg lehoz az életről, ha elképzelem, hogy itt emberek élnek. A rettenetes állapotú panelek tövében sertések bóklásznak, ócska teherautók döcögnek megrakva, a háttérben pedig végeláthatatlan rozsdás szürke ipartelepek nagy kéményei pöfékelnek unottan.
Egy kis száraz péksüteményt vételeztünk reggeli gyanánt aztán tovább is álltunk hamar. A Shaori- víztározó mellett álltunk meg elfogyasztani a reggelit, és úszni egyet. Mindjárt kellemesebb itt a hangulat.
Kora délután már Ambrolauriban is voltunk, a kempingplaccot nem volt egyszerű megtalálni, többeknek nem is sikerült. Egy hosszú és nagyon meredek burkolatlan zsákutca tetején volt a hely, de még ott sem volt kitáblázva, hogy ez egy panzió lenne. Terv az volt, hogy megkérdezzük, sátrazhatunk e a kertben, de az idős asszony aki beengedett, egy szót sem tudott angolul. Mindenesetre megvendégelt, egy rendkívül furcsa leves, paradicsom, savanyúság, dobostorta kombót kaptunk ebédre. Mire ezzel végeztünk, megjelent egy fiatalabb nő, akivel újfent a Google Translator segítségével megbeszéltük, jó fél óra alatt, hogy sátrazhatunk a kertjükben.
Délután egy bosszú gyalogtúrát tettünk Ádámmal a hegyen és le egészen a folyóig. A városba befele sétálva egy dudáló autónak reflexből visszaintettem, taxi volt, meg is állt. Muszáj volt már beszállni. Egymillióvalahányat futott E300 merci, műszerfal kibelezve. Pár sebváltórángatás után elkapta valahogy és irány a város. 2€ volt az út átszámolva, ami nem vert szerencsére földhöz. Futotta még sörre és vízre, ugyanis igencsak a dehidratáció szélén voltunk.
Forrásvízben megfürödtünk és kimostuk a ruháinkat, majd eltettük magunkat másnapra.
Másnap az utunk Tbilisibe, a fővárosba vezetett, de Goriban még meglátogattuk Sztálin szülőházát is, de erről már a következő bejegyzésben olvashatsz.
Ha tetszett, kövesd továbbra is a Facebook oldalamat, ahol első kézből értesülhetsz az új posztokról. A további nagy felbontású képekért kattints a galériára.
Write a comment