Irán - Navi, térkép és telefon nélkül a legvendégszeretőbb országban.

Az iráni határt átlépve különös érzés kerített hatalmába. Mintha átléptem volna egy haladó szintre a játékban, eddig tartott a bemelegítés, most jön a "hardcore" rész. Az olyan biztonságérzetet adó dolgokat mint a telefon, a navigáció, az internet, bármilyen térkép, útitárs, stb mind a túloldalon hagytam.
Itt csak én voltam, a kis kocsi és a végeláthatatlan kopár, forró pusztaság.

Ez is a szabadság egy formája. Nem ijedtem meg, de nem is ugráltam örömömben. Jöjjön aminek jönnie kell alapon megindultam.
Mivel se térkép, se navi nem volt már a birtokomban, így folyamatosan kérdezősködnöm kellett.
De nézzük mindennek a jó oldalát, ezzel viszont sokkal közvetlenebb viszonyba kerültem helyiekkel, mint eddig és megtapasztaltam a végtelen iráni vendég- és emberszeretet egy kis szeletét.
Az első alkalommal, amikor egy kis boltnál álltam meg megkérdezni merre van Tabriz, az eladó úgy örült nekem, mintha csak valami nagy sztár tette volna tiszteletét nála. Adott egy zacskó barackot búcsúzóul. Reggeli letudva.

A következő alkalommal egy autópálya széli kis bódénál álltam meg a semmi  közepén, ahol három kis öreg vállalt kocsimosást vízzel. Ahogy megálltam már kezdték is volna a mosást, de mondtam, hogy köszönöm, de csak azt szeretném megtudni  jó úton vagyok-e Tabriz felé.
-Igen ez az út az, de legalább egy teára gyere be, mesélj, honnan jöttél... kezdte a legidősebb, 70 körüli bácsika. 
Bementem a kis földpadlós viskóba, megittam egy teát vagy kettőt és beszélgettünk alapszavakkal, a nagy részét szerintem értették. Mire kimentem, a harmadik lemosta a kocsim. Nem fogadtak el egy fillért sem.

Tabriz közelében voltam már, mikor az út szélén egy igazoltató rendőrre lettem figyelmes. Bár engem nem intett le, megálltam, hogy megkérdezzem, jó úton vagyok-e. Mikor meglátta a "madzsarisztáni" rendszámot, kiugrott a bőréből, az éppen igazoltató kollégája azonnal útjára engedte az autóst és rohant ide megnézni miféle szerzet vagyok.
Miután elmeséltem nekik kézzel, lábbal, honnan jöttem, a jellegzetes piálást imitáló kéztartással kérdezett valamit. Na most szondáztatás lesz, gondoltam, merthogy itt tilos az alkohol, nem csak vezetésnél  ugye, hanem úgy általában.
Ráztam a fejem, hogy nem, nem ittam, mire intettek, hogy szálljak ki és menjek velük. Mondom mi baj lehet, bevittek egy kis boltba, ahol az egyik járőr koma két üveg jéghideg gránátalmalét tett az asztalra. Kiittuk, fizetnék, nem engedték megintcsak...

Tabrizba késő este értem, nagyon kimerülten, aznap semmit sem ettem, csak a pár barackot, megviselt egy az is kicsit, hogy egész nap agyaltam, hogy merre tovább, nincs telefonom, navim, vízumom a továbbjutáshoz stb. A terv egyébként az volt, hogy Teheránban igényelek Türkmén tranzitvízumot, de ha azt sem kapom meg, akkor passz...
Szóval este teljesen lemerült állapotban érkeztem Tabrizba, és gyorsan valami olcsó szállást kellett találnom, ahol eldőlhetek.
A városba érve teljes káosz fogadott. Meséltem nektek már a kaukázusi és a török közlekedési morálról, hát azok semmi sem voltak ehhez képest. Itt tényleg semmi szabály nem érvényesül. Mindenki arra és úgy megy ahogy akar. Baleset hátán baleset de a kisebbek nem érdekelnek senkit, ha csak kicsit meghúznak, meglöknek, meg sem állnak tök természetes, mintha csak a buszon véletlen rálépnél valaki lábára.
Gyalogosok mindenhol keresztbe kasul rohannak át az úton, senki nem lassít nekik, gyalogátkelőhelyen zöld lámpánál is rohannod kell az életedért. Motorosok szlalomoznak minden sávban, nagyon gyakran forgalommal szemben is. A piros lámpa szintén csak jelzésértékű, kb annyit jelent, lassíts le kicsit és ha van esélyed élve átjutni akkor duda és padlógáz...

Szóval sejthetitek, hogy mennyire kivoltam, amikor ilyen csökkentett agyi üzemmódban, félálomban behajtottam ebbe a forgalomba a belvárosba. Nagy nehezen sikerült félreállnom egy vizipipázónál. Nagyon fura hely volt, bementem beültem két öreg közé és kértem egy pipát. Mindenki engem nézett, mintha egy marslakó lettem volna. A pipához automatikusan járt tea is cukor nélkül.
Nem az a megszokott vizipipa volt, nem volt füstje, rossz íze volt és émelyítően erős volt, pár szippantás után fel sem bírtam kelni.
Fizetni akartam az öreg tulaj csak vonogatta a vállát a kérdésemre, hogy mennyivel jövök. Leraktam egy tízezrest (ez kb 30 Centnek felel meg, azaz 100 Ft) Megfelelt neki.
Egy helyi srác segített hotelt találni, egy relatíve olcsó de borzalmasan lepukkant helyen szálltam meg. Másnapi terv városnézés volt, amennyiben sikerül emberi időben bebootolni...
Nagyjából a tűző nap, a 40 fok és az utca zajának köszönhetően már dél körül megébredtem és elindultam bejárni a várost.

A helyi emberek itt is elképesztően kedvesek és jófejek. Ahogy elővettem egy kis turistatérképet, már gyűltek is körém, hogy voa szeretnék menni, ajánlották az útvonalakat és, hogy miket érdemes megnéznem. Egy boltos férfi mikor megtudta, hogy a bazárt keresem, felajánlotta, hogy megmutatja, bezárta a boltot, lehívta a lakásból a fiát, és együtt elkísértek, közben beszélgettünk. A piacon bemutatta az ismerőseit is, és félreértés ne essék nem kért semmit és nemhogy nem akart rávenni vásárlásra sem, de a bemutatott eladók még ajándékozni akartak nekem a portékájukból. Elképesztő egyébként.

A város északi, hegyekkel határol oldalán van egy újonnan épült sífelvonó, amely felvisz a hegy tetejére, ahonnan a nyitókép is készült. Fillérekért lehet felmenni, és nincs fent senki, egy lélek sem. Szürreális feeling egy töküres sífelvonóval utazni egy töküres és kopár hegyre 40 fok melegben.
Innen taxival mentem a Kék mecsethez, ugyanis nagyon messze volt. Régi lelakott Paykan -t intettem le, ez az egyik legismertebb Iráni autómárka. Valamilyen 70 es évekbeli amerikai autó licensze lehet. A taxis miután, megtudta, hogy turista vagyok, kérés nélkül körbevitt a városban, megmutogatva a nevezetességeket, közel háromnegyed órás kocsikázásért 5 Eurónak megfelelő összeget kért. Estefelé értünk az 1465 ben épült Kék Mecsethez, de még mindig izzasztó hőség volt. Bár nem tudom milyen itt a vízminőség, de olyan szomjas voltam, hogy kiittam a kerti slagot, aztán bent ledőltem pihenni a szőnyegre. Imádom a mecseteket és a templomokat. A legnagyobb kinti káoszban is tökéletes nyugalom van bent, hűvös, csend, tér, levegő... Kicsit feltöltöttem magam aztán bedobtam egy olcsó vacsit egy kifőzdében és visszamentem a szállásra. Blogolni persze nem tudtam, sem pedig facebookozni, tudniillik Iránban blokkolva van az összes külföldi hírporál, megosztóoldal és közösségi oldal. Ha pedig valaki trükkel akarná megkerülni a rendszert sem lenne értelme, ugyanis törvényi szabályozás alapján le van korlátozva a net sebessége - most figyelj - 128 kb/s -re ! Ez kb Magyarországon a 15 évvel ezelőtti betárcsázós modemnek felel meg, nagyjából egy csak szövegből álló híroldalt vagy wiki oldalt tudsz megnézni vele.
Szóval internet felejtős, marad az alvás.

Másnap korán terveztem Teheránba indulni, majd 700 kilométeres út várt rám a fővárosig, és akkor még nem is sejtettem, hogy ez egyben a végállomás is lesz, és hogy a kocsi hátsó kereke már Tabrizból kifelé ki akar majd esni...
Ha ezekre a kalandokra is kíváncsi vagy kövess Facebookon a folytatásért.